„Piros a vér a pesti utcán,
munkások - ifjak vére folyt,
- a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogók mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy a pesti utcán hullt a vér.”

Főtisztelendő Plébános Úr!
Tisztelt Elnök Asszony!
Tisztelt Polgármester Úr!
Tisztelt Emlékező Közösség!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az 1956-os forradalom emblematikus verséből, Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című művéből idéztem az előbb. Ez a szép vers is rámutat arra, hogy életünk egyik legfontosabb eleme a szabadság. Akár tudjuk, akár nem. Akár érezzük, akár nem. Akár felfogjuk ennek a ténynek a fontosságát, akár nem, de szabadság nélkül nem lehet teljes életet élni. Olyan ez, mint a friss levegő, nélküle nem élhetünk a földön. Hiánya esetén megfulladunk, meghalunk.
Ezt a történelmi tapasztalatot nagyon jól ismerték elődeink. Hiszen egy nemzet, egy ország szabadság nélkül nem létezhet sokáig. Persze a szabadságot soha nem adják ingyen. A szabadságnak mindig súlyos ára van, a történelem legtöbbször ezt emberéletekben méri.
Tudták ezt az egri vár hős védői 1552-ben, de megfizették a szabadság árát, Damjanich tábornok veres sipkás honvédei is, és így történt ez 1956-ban is, a pesti srácoknak drágán kellett fizetni a szabadság 14 csodálatos napjáért.
Akár tudjuk, akár nem, mi, mai magyarok is 1956 hőseinek áldozatából élünk szabadságban. A szabad és független Magyarország az ő életükre és áldozatukra épül, abból táplálkozott 1989-ben az új magyar jövő útja.
Tudjuk, hogy 1956-ban sokan sokféle elképzeléssel harcoltak, de két dologban mindenki megegyezett: szabadságot és függetlenséget akartak.
Ez számunkra 1956 igaz öröksége! Ez az alapja a mai Magyarországnak. Ez az a közös érték és felismerés, amely összeköt minden magyart, akárhol éljen is a világban. Hiszen az akkori magyarok minden embernek megmutatták ezen a bolygón, mit is jelent egy kis népnek a szabadság!
John Fitzgerald Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok híres elnökének a szavai is igazolják, hogy az ’56-os forradalom egyetemes emberi értéket hordoz. 1957. október 23-án, a forradalom első évfordulóján, a Freedom House emberi jogi szervezet New York-i eseményén mondta az alábbi sorokat:
„1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek naplójában. A bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nem volt másik nap, amely világosabban mutatta volna az ember csillapíthatatlan igényét a szabadságra, bármily kicsi is az esély a sikerre, bármi legyen is az áldozat."
Ezért emlékezünk, hogy ezt az örökséget el ne felejtsük soha. Ezért emlékezik minden magyar október 23-ra, bárhol éljen is a világon.

Tisztelt Emlékező Agyagosszergényiek!
Az 1956-os forradalom egy nemzet ébredése volt. Tudjuk jól, hogy ébredni álomból szokás.  Az 1950-es években azonban az álom helyén rémlátomások gyötörték a magyarságot: kollektív bűnösség, egy elátkozott, véres eszme uralma, börtönök, munkatábor, ÁVH-s terror, padlássöprés és csengőfrász határozta meg a hétköznapokat.  Ebből a rémálomból fel kellett ébredni, hiszen a magyarság pusztulását okozta volna. Öntudatlan zombik tömegét akartak belőlünk faragni, egy végtelen szürkeségbe akartak elsüllyeszteni bennünket! Idegen rongyokba öltöztették a magyar nemzetet, és közben vörös zászlóval takarták be a szemét!
A magyarság ezt az embertelen rendszert elementáris erővel, a történelmünk folyamán is páratlan módon, páratlan egységben utasította el. Nem törődve a forradalom és a fegyveres harc esélyeivel, nem törődve azzal, hogy egy világbirodalommal kell megküzdeni.
Együtt harcolt egyetemista és bányász, pap és ökölvívó, középiskolás és tanító, újságíró és segédmunkás. Együtt harcoltak, hogy Magyarország felszabadulhasson a szovjet uralom alól. A magyar szabadságharc híre hat nap alatt körbejárta a világot. Az elnyomott nemzet felkelése mindenütt rokonszenvet keltett.  
Talán senki nem érezte át jobban a magyar szabadságharc fontosságát, mint Ausztria. És főként Ausztria keleti fele, az a rész, ami éppen csak felszabadult a szovjet uralom alól.
Segítettek élelmiszerrel, gyógyszerrel és emberséggel. Majd később pedig a menekültek befogadásával. A mai napig, ezért hálával és köszönettel tartozunk az osztrák nemzetnek.            

Tisztel Hölgyeim és Uraim!
Emlékeznünk kell a hőseinkre, emlékeznünk kell azokra az emberekre, akik a forradalmi események élén álltak.
Egy soproni ember számára meg kell említeni Bujdosó Alpár nevét, akit személy szerint nagyon jól ismertem. A tavalyi évben, 2021-ben távozott tőlünk, életének utolsó szakaszát, Bécsben töltötte.
1935-ben született Budapesten, kitüntetéssel érettségizett és Leningrádba akarták küldeni iskolába. Édesapja döntötte el a kérdést: „Janicsár pedig nem lesz belőled fiam!” Kitűnő eredménye folytán felvételi nélkül került 1954-ben a soproni erdőmérnöki főiskolára. A forradalomban a soproni MEFESZ elnökévé választották. Később, amikor Kéthly Anna, a Nagy Imre-kormány államminisztere Sopronba érkezett, mint a kormány által New Yorkba küldött delegáció vezetője, Bujdosó Alpárt ennek a delegációnak a tagjává választották. A küldöttség segítséget ment kérni a bevonuló szovjet csapatok ellen az ENSZ-hez.
Amikor kiderült, hogy e célt nem sikerül elérni, az amerikai külügyminiszter, John Foster Dulles sugallatára amerikai egyetemeken tartott előadásokat a magyar forradalomról.
1957 januárjában Kéthly Anna és Bruno Kreisky államminiszter segítségével visszatért Bécsbe, ahol megalakította a külföldi MEFESZ-t. 1957 márciusától október végéig, a MEFESZ megbízásából Pakisztánban, Indiában, Thaiföldön, Burmában, Indonéziában, Japánban, Ceylonban járt, tájékoztatta a magyar ügyről Ázsia véleményformálóit.
Majd a bécsi egyetem elvégzése után, nemzetközileg elismert irodalmi életpályát futott be, a párizsi Magyar Műhely tagja volt.
A forradalmi Magyarország érdekében kifejtett nemzetközi érdekképviseleti tevékenysége egyedülálló. Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeinek hiteles közreadásában vállalt bátor magatartásával az ENSZ-ben kiemelkedik a magyar emigráció tagjai közül.
Élete példa minden magyar ember számára, emlékét hálával és méltón őrizzük!

Tisztelt Emlékező Közösség!
A forradalom győzött, de a szabadságharcot 1956. november 4-én a szovjet páncélos hadosztályok leverték. A hadművelet a Forgószél elnevezést kapta. Ez a Forgószél letarolta a forradalmi Budapestet és megbénította Magyarországot! A megtorlás rettentő volt. A mi régiónknak is jutott kegyeleti emlékhely. Ez pedig az osztrák határ mellett lévő, sopronkőhidai rabtemető.
Az itt eltemetett, mártírhalált halt kilenc forradalmár emlékére emelt kőhalom és kopjafa a mi „301-es parcellánk”.
Engedjék meg, hogy még egy hős nevét kiemeljem, Tihanyi Árpád nevét.
Tihanyi Árpád középiskolai tanár volt, akit 1956-ban a Győrben működő Dunántúli Nemzeti Tanács tagjává választottak. Az október 26-ai mosonmagyaróvári sortüzet követően egyike volt azoknak, akik a nemzeti tanács képviseletében Mosonmagyaróvárra siettek az eset kivizsgálására és az indulatok lecsillapítására. Határozott fellépésével nagy része volt abban, hogy a sortüzet követő lincshangulatban a tanácsháza előtti tüntetésnek nem volt halálos áldozata.
A forradalom bukása után Tihanyi Árpádot a mosonmagyaróvári események miatt 1956. december 27-én tartóztatták le. Majd a megyei bíróság 1957 karácsonyán halálra ítélte, ezt követően szilveszterkor, december 31-én, felakasztották Győrben. Titokban szállították a holtestét kőhídára, ahol éjjeli órákban a rabtemetőben névtelen sírba, összekötözött kezekkel, arccal lefordítva eltemették. A felesége és a két fia csak 1989-ben tudták meg hol nyugszik pontosan. A hatalom gyűlölete hőseink és mártírjaink emlékét is örökre ki akarta törölni az emlékezetből.

Tisztelt Emlékező Közösség!
Több mint harminc éven át 1956-nak még az emlékét is igyekezett kiirtani az a szocialista rendszer, amely a forradalom véres leverésére épült. 1990-ben nemzeti ünneppé nyilvánította október 23-át az új, demokratikus Magyarország országgyűlése. Október 23-a a törvény szerint ünnep.
Nemzeti ünnepet azonban nem lehet hatóságilag elrendelni. Nemzeti ünnep csak az lehet, amelyet a nemzet szívébe fogad, amely része a nemzet emlékezetének, amelynek eseményei rögzültek a magyar emberek lelkében.
Ezért fontos az emlékezés. Ezért jó, hogy Önök most itt vannak, és közösen emlékeznek az áldozatainkra és hőseinkre.
Fontos az is, hogy az emlékezés jelen legyen a mindennapjainkban is, ha meg akarjuk tartani a múlt örökségét, és azt akarjuk, hogy a pesti srácok áldozata ne legyenek hiábavaló.
Így kell emlékeznünk az 1956-os forradalomra, hiszen az nem csupán egy történelmi esemény, hanem olyan példa, amely tartást és öntudatot is adott a magyar nemzetnek.

Beszédem zárásaként, ezért kérem, engedjék meg, hogy a kalandos úton előkerült, búcsúleveléből egy részletet felolvassam most Önöknek. A levél másolatát fia, Tihanyi László adta át nekünk, édesapja a mellénye bélésébe varrta be a kivégzése előtt:

„Édes drága kis Máriám és drága Gyermekeim Árpika és Lacika!
Utolsó soraim, melyeket Hozzátok intézek. A haláltól nem félek, hat hónap alatt a halálos cellában és a sok-sok kivégzett az itt létem alatt kb. 40-45. személy kivégzése megismertetett és hozzászoktatott a halálhoz és annak gondolatához.
Hiszen közvetlen a cellámból 2-t végeztek ki, körülöttem pedig aratott a halál.
Az írásomról is láthatjátok, nem félek a haláltól. Nem izgulok, nem remegek. És még eddig senki sem félt. Mindenki hősiesen halt meg.
Az édes Jézus nekem is adott erős és bőséges kegyelmet a sors elviseléséhez.
Tudjátok, az igazságért meghalni dicsőség.
Krisztusnak is azért kellett meghalnia, mert az igazságot hirdette a zsarnokság, a gazság felett.
(…)
Utolsó üzenetem és kérésem, hogy gyermekeimet Náci bátyám, Pici és a Bencések neveljék, rajtad kívül természetesen, mert csak az ő kezükben látom biztosítva katolikus és magyar nevelésüket.
Olyan Istenben hívő és magyar embereket neveljenek belőlük, mint én voltam.
Soha kommunisták ne legyenek.
A kommunizmus az emberi szabadság, jog, erkölcs, függetlenség megfojtója.
A magyar pedagógusoknak pedig üzenem, olyan ifjúságot neveljenek ennek a szegény szerencsétlen hazának, amilyeneket én.
Jellemes, egyenes, gerinces, Istenben hívő és izzó hazaszeretettel átfűtött ifjúságot, melyben él ezeréves történetünk.
(…)
Édes, drága kis Gyermekeim.
Búcsúzik apukátok Tőletek.
Egy a kérésem, szeressétek édes drága anyátokat, ki sok szenvedés és nehéz küzdelemmel nevel Benneteket. Soha őt el ne hagyjátok. Öleljétek csókoljátok helyettem is, amíg él.
Szeressétek ezt a drága magyar hazát és népet és folytassátok a munkámat ott ahol én abbahagytam.
 Legyetek büszkék rám, mert a mi vérünknek és áldozatunknak gyümölcsét Ti fogjátok learatni és élvezni.
De mindenekfelett imádjátok és szeressétek az Istent, minden cselekedeteknek a központja Ő legyen, mert ő az út, az igazság és az élet.
Ez az utolsó szavam hozzátok és ezt vigyétek magatokkal útravalóul.”

Köszönöm, hogy meghallgattak!